A szerelem vörös fonala láthatatlanul megköttetett. Shi Qingxuan, a volt menyasszony különös kéréssel fordul Hua Chenghez. Szeretné (követeli), hogy egy időre fogadja be magához jó barátját, Xie Liant, aki nemrég elvesztve a munkahelyét, már nem tudja fizetni lakása bérlését. Hua Cheng belemegy (nincs más választása), és álmában sem gondolta, hogy volt menyasszonya jó barátja ennyire szerencsétlen figura. Arra végképp nem gondolt, hogy beleszeret.

Mi egy kabala? Szerencse hordozója, szép emlékek tárháza? Esetleg mindkettő és egyik sem? Wei Ying, miközben átadja a megrendelőnek a virágcsokrot, véletlenül belekerül féltve őrzött kabalája, egy nyuszis karkötő. Bár kabalának mondja, semmi áldást nem hozott neki. Nem a szerencse hordozója, és sokkal inkább a keserédes emlékek emlékeztetője. Most először, és talán utoljára, szerencsét hoz azzal, hogy a nyúl tovaugrált gazdájától. Lan Zhan, aki csak a fehéret és a feketét különbözteti meg, a kék nyuszis karkötő neki és Wei Yingnek is új színt visz életükbe. És hát, mire valók a színek, ha nem arra, hogy összekeverjék?

Valamikor régen volt két kultivátor. Az egyik feketében járt, jó úton, igaz szívvel, de mint ember, hibákat vétett s vetették a hibákba. A másik fehérben járt, szintén jó úton, többezer szabályt betartva, fehéret és feketét megkülönböztetve. Aztán amikor a fekete és fehér találkozott, a világosba öltözött kultivátor megkérdőjelezte, mi a fekete, és mi a fehér. A vonal elmosódott, és végül a feketéből és fehérből Wangxian lett. Mára, több száz év, és annál is több leforgása alatt a világ elfelejtette a kultivációt. A művelés és a halhatatlanság utáni vágy mesévé lett. Wei Ying régóta csupán fuvolán keresztül, a Wangxiant játszva kelthette életre néhai férje közelségének érzetét, amire olyannyira vágyott, hogy azt örökké játszva sem tudná a dal visszaadni. Aztán egy nap, oly sok év után, az örökké folytatódott.