Hol az én szerencsém?

"Nem tudtam, hova megyek, de felszálltam az első buszra. A sulit folytatnom kellett, ezért be kellett állnom dolgozni ha a tandíjat is fizetni akartam...nesze neked magániskola. De az, hogy hova még kérdéses volt. Nem gondoltam arra, hogy hova megyek és leszálltam ott, ahol mindig szoktam; a belvárosban. Leültem az egyik padra, a kapucnit a fejembe húzva, és ismét sírni kezdtem. Már az se érdekelt, ha valaki meglát. Semmi sem érdekelt. Sötét volt, és hideg, egyre kétesebb alakok kezdtek lézengeni az utcákon. Féltem, de az álmosság legyőzte a félelmet és a kételkedést. Akármennyire küzdöttem ellene, elaludtam. Kint. Az utcán. Egy padon. Mindig sajnáltam azokat az embereket, akiknek nincs otthona, s kissé szánakozva, undorral tekintetem rájuk. Most egy voltam közölük."