Your life ended [SZÜNETEL]

Sötétben, az emlékeimmel összezárva. Nem tudom, mi lesz velem nélküle. Hogy mit teszek most, hogy ő nincs többé. Szükségem van még a támaszra! Túl fiatal vagyok, hogy elveszítsem.
- Kérsz valamit? -nyitott be anya a szobámba. A hirtelen beáradó fény a szobámban uralkodó, barátságos vaksötéttel szemben kegyetlen volt. Vakító. Olyan, mintha ki akarna tépni belőlem egy darabot.
- Nem. Köszönöm. -hunytam le a szemem.
- Ha mégis, lent leszek. Becsukjam? -fogta meg tétovázva a kilincset.
- Igen. -mondtam határozottan. Próbál segíteni, ezt értékelem, de ő soha nem veszített el számára fontos családtagot. Mindenkije életben van, így nem tudja átérezni a helyzetemet. Nem is szeretném, hogy átérezze. Ismét visszaállt a megszokott sötét, még valahogy az utcalámpák sem égtek. Elhúztam a függönyömet, kinn csak az árnyakat lehetett látni. Az ajtómhoz sétáltam, kulcsra zártam, majd ablakhoz léptem, lenéztem a földre... semmit nem láttam. Kiguggoltam a peremre, és nagy sóhaj után leugrottam. Mert van egy pont. Van egy idő. Ami után már nem lehet tovább birni. Ahol úgy tűnik, nincs visszaút. Lenne. Mindig van. De a gyengeségtől ez láthatatlan. Van, mikor nincs más megoldás. Mert az ordítóan fájó gyász... magányos. Még akkor is, ha mellettünk van száz, meg száz ember. Nem jelent semmit, ha a lelkünk közepén egy ember foglal helyet. Ha ő eltűnik, a teljes egész szétesik. Mi értelme könnyes szemmel megkeresni a darabkáit? Nem lesz már soha teljes egész. Azt a nagy lukat a közepén meg senki nem akarja nézni.