Könnyes búcsú

Ha jobban belegondolunk, egy ember egész életében annyit sírhat, hogy egy folyó legyen belőle...Egy szép, nagy folyó.
Nos, nekem csak pár cseppel teli hatalmas, száraz gödröm van, ami talán soha nem lesz egy folyó. Nem azért, mert érzéketlen vagyok. Egyszerűen csak soha nem tudtam sírni. Rengeteg könnyem van, ami még soha nem folyhatott végig meleg, pirospozsgás arcomon...és talán nem is fog. Tudom milyen meghatódni, vagy éppen milyen az, amikor mások a szavaikkal megbántanak, de egyszerűen számomra nem létezik az a szó, hogy sírás. Bár tudom mi az és már láttam másokat sírni, kiskoromtól kezdve alig hagyta el az arcomat egy-két könnycsepp. Soha nem hisztiztem, soha nem sírtam ha éppen nem találtam a kedvenc babámat, vagy hasonló. Az emberek nem hallják a segélykiáltást. Látniuk, hallaniuk kellene engem, ennek ellenére az ember önző és talán még csak nem is akar hallani, mert amit lát, abból is csak ismét bánatot tud okozni. Csírájában kellene ezt megszüntetni, mert mire odaérünk, ha kérek segítséget, ha nem, már nem tudsz segíteni...már ha akarsz. Nem fogok tudni beszélni neked róla, hacsak meg nem nézed a műveimet.
Hosszú ideig nem tudtam milyen érzés sírni, milyen igazán bánatosnak, szomorúnak lenni. Te megmutattad és bár mindig vágytam arra, hogy érezzem, nem így akartam.
Te azt akartad, hogy legyen nekem is egy folyóm...hála neked, tengerem lett.