Kalitkába zárt madár, zár nélkül

Fakó kék falak, egy bőrkanapé, szépen csiszolt íróasztal és mögötte, de ez esetben előtte egy kényelmes szék.
Az a bőrkanapé. Ha mesélni tudna, sírva fakadnál. Annyi titkot tart magában, csodálom, hogy még elbírja. Bár már látszik rajta a teher. Picit be van süppedve itt-ott. Lehet, hogy szabaddá kéne engednem és egy újat kellene beszereznem. Egy új kanapét, ami majd az idő múlásával, szintén besüpped a titkok, terhei alatt. Öngyilkosság, gyilkosság, öncsonkítás, rossznál-rosszabb gondolatok. És nekem kell ezeket a gondolatmenteket megfordítanom. Ki kell fordítanom magukat önmagukból, mint egy kabátot, ami kívül fekete, de belül világos, szép mintás. De sajnos nem mindig sikerül azt a kabátot kifordítani. Ahhoz a kabát is kell, hogy újra élet teli legyen és meggyógyuljon. Nem szabad hagynia, hogy a cipzár beragadjon, vagy nagy nehézségek árán lehet, majd csak újra önmaga. Na, de hol is vagyunk? Pszichiátrián, mondhatni, az otthonomban. De miért beszélek én itt akkor kabátról, aminek szörnyűbbnél-szörnyűbb gondolatai vannak? A kabát az ember metaforája itt. Az ember, akivel ugyanúgy kell törődni, aki ugyanannyi bántást kap, mint egy kabát, és a kabát cipzárja az akaraterő.