Örökké nem eshet

Már az első pillanatban éreztem, hogy valami baj van vele. Ott volt az a furcsa csillogás a szemében... Tudtam, hogy jól érzékeltem, mégsem hagytam ott. Tudtam, hogy ebből még baj lesz, mégis összejöttem vele.

Ott volt az az őrült arckifejezése, mikor dühös volt. Tört-zúzott, ha ideges volt. Fenyegetőzött, ha a szakítást emlegettem. Tudtam, hogy ez így nem jó és valami baj van a fejével, mégis vele maradtam. Mégis igent mondtam neki, mikor megkérte a kezem és mégis hozzámentem. És most mit csinálok? Bujkálok előle. A saját férjem elől, a saját házamban, míg a fiunk mit sem sejtve az egészből iskolában van, s bármelyik pillanatban hazaérhet.

De én nem akarom, hogy erre jöjjön haza. Nem akarom, hogy lássa az apját őrjöngeni. Nem akarom, hogy féljen tőle. Nem akarom, hogy lásson engem félni. Mert igen, félek. Mert egy idióta vagyok, mert az egészet előre láttam, valami ismeretlen eredetű energia azonban mégsem hagyta, hogy csak úgy elengedjem ezt a férfit. Nem is tudom, talán azért maradtam vele, mert bíztam benne, hogy ez nála csak egy átmeneti állapot és idővel jobb lesz és akár még boldogok is lehetünk.

Naiv voltam, és itt az eredménye.

***

2017. október 22. -