A hun Isten kardja - A remény angyala

Előszó
Az univerzumban megszámlálhatatlan a teremtő hatalom által alkotott, a földéhez hasonló létforma.
Ezeknek a külső védelmezői az univerzum harcosai, kik kevesen vannak. Nem képesek minden életet megmenteni. Nem is ez a feladatuk. Csak az arra méltókat védik. Amíg azok.
A bolygónkról a hamisítotth és elmékbe táplált képzetek miatt évezredek óta rabolják idegen létformák a testeket, melyeket megtisztítva, tudat nélkül vesznek el. A testekbe saját tudatuk magvát vetik.
Az egy embernek sem volt joga a teremtéshez, de megtalálta hozzá az utat. A lét értelmét kutatta, miközben a saját tudati energiájának növelésével és befolyásával az egy átlépte az őrzők által védett belső határokat.
Az egy bűne miatt a felsőbb ítélet az egész emberiségre szállt: egy-más pusztítása és a szolgaság. Élete és léte csak a jövő építését szolgálhatja, majd végső pusztulás.
De a szenvedéstől, haláltól és a teljes feledéstől való félelmében a másik egy ember rátalált Isten valódi kardjára. Ekkor megtudta, hogy tárgy és lélek az emberrel egy is lehet. Kérte hát az embernek, s mivel így kérte, titokban kapta. Kardot, s energiát - külön. Ahogy való. Előbb a gondolat, aztán a dolog.
Az igaz háború csak ekkor kezdődött a földtől idegen tudati létformákkal, gondolatokkal. Kívül, s belül.
A Föld, hogy önmagát óvja, megsegítette az embert. A halhatatlan hőseit és teremtményeit az álmokból felélesztette. De viselte idegen és ismeretlen bolygók őrzőit, emberszerű teremtményeit, kiknek energiája átjárta a galaxys-okat. De félelmében a Föld feledte, hogy másfélezer éve megszületett egy ember. Ő. Aki csendben figyelte, hogy mi történik körülötte. Figyelt, hogy a hamis ember, vele az őt szülő Föld és annak összes lakója méltó-e még a védelemre. A Föld, s hű szolgái elfeledték: itt van Oguz.
Itt van az Isten kardja!