prológus

Mindig is jó voltam bujócskában. Most is épp azt csinálom. Elbújok a világ elől, tettetem, hogy jól vagyok. Nap mint nap felveszem az álarcom, hogy ne tudják belülrōl szét esek. Nincs olyan hogy tökéletes. Mint tökéletes élet, család , barátok. Elsőnek azt hittem a suli készít ki csak, de aztán rájöttem hogy nem. Kezdem a legelején. Vannak emberek akik keresztbe akarnak húzni engem hogy középpontban lehessenek. Beszólogatnak, aztán ha vissza szólok mennek anyához siralmaskodni hogy milyen egy bunkó paraszt vagyok is én hogy hozzá mertem szólni, az ő lányához. Én védekezek ők támadnak, közben azt se tudják mit érzek legbelül. Fáj, mikor le dagadtoznak, mangalicáznak,néha megesik hogy kurváznak leribancoznak. Aztán gyűjtenek maguk köré embereket, és ellenem úszitják. Az anyukák úgy néznek rám, mintha gyilkos lennék, pedig csak megvédem magam.Ez nem osztály közösség. ez egy nagy kalap szar. Néha úgy érzem csak egyedül vagyok ilyen elcseszett. -Az összes hibám nem akarod felmondani?- mondogattam magamban mert féltem, féltem a tudatól, hogy órahosszákig még itt kéne ülni ha most elkezdenénk. Nem igaz, hogy az ember csak a rosszat látja a másikban.A saját apám naphosszakig ordibál velem mit kéne változtatnom magamban. Egy jó dolgot se tudna mondani rólam. Odaálltam a tükör elé és kiadtam magamból az érzéseket, a lelki sebeket a fájdalmat. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, nem vagyok karcsú hasonlítanám magam a dagadthoz, de ha a hibáimat nap mint nap elém állítják nem tudom meddig bírom. Én tényleg megteszek minden tőlem telhetőt, csak ezt senkise látja.. Bűntudatot keltenek bennem, és lehet hogy nem bírom. Minden nap sírok, elég sok könny távozik a szervezetemből. A testvéremnek is van egy betegsége. A szívével van gond, magas a pulzusa. Egy napot se Bírnék ki nélküle. Nem vagyok vallásos de szoktam imádkozni azért, hogy o tulelhesse