Ki nevet a végén?

A tv halkan szól az előszobában, s a híradós nő hangja hallatszódik ki belőle. Az aznapi híreket olvassa fel a papírkötegéből, amik között egy gyermek gyilkosság is szerepel. Úgy tesz mintha együtt érezne az áldozatok hozzátartozóival, pedig ez egy nagy hazugság. Mélyen legbelül azt várja mikor mehet már haza, mert untatja ez az egész. Amint végez az előre megírt monoton szövegével bemondja, hogy ha bárki bármit tud a tettesről az azonnal jelezze a hatóságoknak. Itt a tv kikapcsol, s a szobát eddig megvilágító kis fény is eltűnik.

-Most komolyan, milyen amatőr már! -állok fel a székről, s elveszem a kanapé melletti kis asztalról a fényképezőt -Te elhiszed ezt? -húzom el a számat, miközben megkeresem a villanykapcsolót, s fel is kapcsolom azt.

-Nem szeretem azokat az embereket akik minden elhatározás és tehetség nélkül csinálnak ilyen dolgokat -beszélek továbbra is és egy jó pozíciót igyekszem találni, ahonnan tökéletes képet lőhetek -Ezek az emberek nem érdemlik ki a figyelmemet.

A fényképező gép kattan, majd újra és újra. Elégedetten konstálom, hogy megint gyönyörűek lettek. Akármelyiket is nézem csak a profizmust és a szépséget látom bennük.

-Nézd milyen gyönyörűek lettek! -fordítom fele a képernyőt, hogy ő is láthassa -Ez a te szerencse napod! -szökkenek hozzá közelebb.

A székben ülő szájáról leveszem a ragasztó szalagot és egy csókot nyomok a helyére. Kezei a székhez vannak ragasztva csakúgy mint a lábai, meg sem próbál elmenekülni. Riadt tekintete az enyémben veszik el, s ez még több kép készítésére késztet.

-Milyen kár.. -nézek rá szomorkásan, majd a nadrágomból előhalászom a pisztolyomat, s annak csövét a fejéhez szegezem -Utolsó szavak? -kérdezem sóhajtva, de ő eszeveszettül zokogni kezd.

-Kérem ne.. -suttogja könnyes szemekkel, majd egy halk puffanás után a szemei élettelenné és üressé válnak.