Éljük együtt az életed [BEFEJEZETT]

"- Fontos vagy nekem Obito, mert a barátom vagy... - fordul szembe velem, majd megfogja a vállamat, mely arra kényszerít engemet, hogy ránézek és meg is tettem. Belenéztem egyetlen kilátszódó szemébe, de az is... olyan gyönyörű volt. Tiszta ében fekete szem... el tudtam volna még nézni egy jó darabig. - Ne, foglalkozz azzal, hogy nekem ki előtt kellett megalázkodnom, mert ez nem számít... Csak az számít, hogy élsz és velem vagy... Mármint... - kezd el korrigálni, de nem talál megfelelő szavakat, így hallgat.
- Megrázott téged az életben levésem... mégsem sírsz... Vagy, talán... Sírsz, de ez csak a fejpántod alatti szemedből látszódna... - a szavaimtól lesokkol, és a kezei leereszkednek. Enyhén elfordítja a tekintetét és a távolba kezd el bámulni.
- Nem bírom szabályozni, hogy a könnyeim hol hulljanak, illetve hol ne. Hogy a visszatérése megvisel e... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de... Annyira nem fáj, hogy sírnom kelljen tőle; sőt... Én... Egyáltalán nem tudok sírni..
- De tudsz... Mert most is sírsz... - nyúlok fejpántja fele lassan és szomorúan. - Nagyon jól leplezed, de... A Sharingan-jaink kapcsolatban vannak és én... Érzem a könnyeket a Sharingan-omban... Annak ellenére, hogy nem érzem a kényszert afelé, hogy sírjak... - finoman ragadom meg a fejpántját és lassan kezdem el felhúzni. Már megpillantottam a mély és vörös színű heget a szeménél és, ahogy egyre feljebb húztam a fejpántját, úgy tárult elém a Sharingan-ja is. A végső állomás a homloka volt, ahova finoman helyeztem el a fejpántot a helyére, oda ahova eredetileg is való lenne. Leírhatatlan volt az, amit láttam. Kakashi Sharingan szeméből folytak a könnyek, megállás nélkül. - Még, hogy nincsenek érzéseid... - suttogom halkan. - Még, hogy nem tudsz sírni... - teszem az arcára azt a kezemet, amelyikkel a fejpántját is a helyére igazítottam. Ekkor Kakashi másik szeme is