Blokk - Átírás alatt

Régen volt egy mondat, amit minden nap elismételtem magamnak:
"A világ szép. A világ rendben van. Nincsenek halálos kórok. Mindenki boldog. A nép jólétben él már 65 éve amióta az új kormány hatalomra került."

Azt hittem, ha eleget hallom, talán tudok benne hinni. Tévedtem.

16 évesen, származásomnak köszönhetően kényelmes életet élhettem, hiszen családom neve ott szerepelt azon a listán, amit a közemberek csak „az elitnek" említenek. És boldog voltam-e? Azt nem mondanám. Talán hálátlannak tűnhettem emiatt, főleg azok számára, akik elszenvedték a kormány erősen elhibázott politikáját. Gyáva is voltam, hiszen megbújtam a háttérben, el akartam felejteni a nyilvánvalót, ezt nem tagadom.

Azonban már tudom, hogy mennyire gyorsan képes megváltozni az ember, ha történik egy vegyipari baleset, kirobban egy felkelés, és a gimnáziumodat sok más helyhez hasonlóan Blokkba zárják. Várjátok a nem jövő megmentést, miközben terjed a vírus, korlátozott az ellenszer és az élelem. Hirtelen felszínre törnek az ellentétek, fegyvert fognak rátok az elnyomottak és csupán pár hónapot kaptok arra, hogy felnőjetek, különben nem élhetitek túl.

Nem mondom, hogy helyesen cselekedtem, sokan megvetnek a tetteimért, megértem őket. És itt szeretném kijelenteni, ez nem egy hős története. Ez az én, Melanie Macorcedel irata az utókornak. Egy magyarázat, egyben a kezdet, hogy miként váltam félénk kislányból azzá a személlyé, akit a világon csak a nemzetek megbuktatójaként ismernek.