MIKOR KIALSZANAK A FÉNYEK

Mindenben az ellentétem volt, s közben mégis annyira hasonlítottunk. A tekintete jeges volt, de a lelkében őrült tűz dolgozott, ami mindent felégethetett. A találkozásunk úgy hatott rám, mint langyos nyári zápor egy perzselő augusztusi napon. Vad volt, de míg ő álmodott, én a rémálmaimban éltem. Én láttam a lángjait, ami nem pusztított, hanem pihentető meleget adott. Láttam a mosolyát, ami reményt adott a holnapnak.
A világ kitaszított minket, de a fényünk tovább ragyogott. Sérültek voltunk, töröttek, de egymás mellett úgy éreztük, javíthatóak vagyunk. Voltak napok, amikor úgy éreztük, elfogadhatjuk magunkat, amikor lehunytuk a szemünket és láttuk egymás titkait. Megízleltük a boldogságot és volt, hogy egy fájdalmon osztoztunk. Néhány röpke pillanatra azt is elképzeltük, milyen lehet szerelmesnek lenni.
Mi voltunk a csillagok, akik felgyújtották az eget.

Egyszer volt egy fiú, egy szörnyeteg, akit mindenki elítélt. Azt rebesgették, hogy valaha képes volt szeretni, de még soha senki nem látta nevetni. Azt mondták kegyetlen, és hogy hideg, mint az acél. A sok év alatt Shane megtanulta elfogadni az előítéleteket és a félelmet az emberek szemében, akárhányszor csak meglátták rajta a Birodalom jelét.
Elvettek tőle mindent, elárulták, és már csak tartja benne a reményt, hogy az öccse nem halt meg a tíz évvel ezelőtti tűzben.

May egész életében az árnyékokban élt, piti lopásokkal és rablásokkal próbált napról napra túlélni. Nem emlékszik a szüleire, és az egész gyermekkorát baljós homály fedi. Nem biztos magában, a saját emlékeiben, kétségbeesetten keres egy kapaszkodót, valakit, aki mellette marad, és kitölti az űrt a szívében.
S amikor találkoznak, valami egészen új veszi kezdetét.