Évszakok

(Ez a prológus készült a műhöz, altató jellegű, megnyugtató történetnek szántam, amikor elkezdtem írni.)
Kezdetnek talán pár szót a történetről. Miről is szól? Oh, hát, ha elmesélném, nem olvasná el senki. Beszéljünk inkább arról, hogy kiről, vagy inkább kikről is szól a történetem. Mind ismerjük őket, mégsem látjuk őket soha. Bizony, soha nem találkozott még velük senki, mégis mind jól tudjuk, hogy itt vannak, sőt, még jelzőket is aggatunk rájuk, mint szeszélyes, hűvös, száraz, friss. Ők pedig nem mások, mint az évszakok! Ki ne tudná, milyen jó érzés tavasszal egy sétát tenni. Mind tudjuk, hogy bár kora reggel kabátban indulunk el, délre bizony akkor is pólóban fogunk sétálgatni. Ahogy nyáron sem ismeretlen egy hirtelen nyakunkba szakadó zivatar. Ősszel pedig még mielőtt a köd és a szitáló eső felváltja a napsütést megcsodálhatjuk a fákról lepergő színáradatot. Tél? Mit szeretünk a télben? Leginkább a forró kakaót. Ugyan, csak viccelek, hiszen ki ne imádna hóangyalt készíteni, hócsatázni, vagy éppen a hóesést nézni, ahogy a hópelyhek táncot lejtenek az orrunk előtt.
Szóval az évszakokról szól a történetem, méghozzá az ő szemszögükből. Ez fontos. Az ő szemszögükből nézzük az egész történetet, az ő érzéseiket ismerjük meg, az ő gondolataikkal találkozunk. Sokszor nem érthetjük, hogy mit miért tesznek, máskor éppen ellenkezőleg, olyan kiszámíthatók, akár egy metronóm üteme. Mind egyformán elérkeznek, eltöltenek velünk három hónapot, majd álomba merülnek a sorukra várva és mégis! Egyformán érkeznek, de korántsem egyformák. Úgy ahogy mi emberek egyformák vagyunk, de egyéniséggel.
Az évszakok mellett természetesen más szereplők is feltűnnek, akiket szintén jól ismerünk a mindennapjainkból. Ők azok, akik hol hátráltatják, hol segítik a mi kis hőseinket. És, hogy mi lesz a történet vége?