Ahol a hangok összeérnek

RÉSZLET:
---------
,,-Felelsz vagy mersz?- kérdezte Timi Andristól, már kissé becsiccsentve.
-Talán..... - nézett körbe az arcokra, melyek alig várták a választ.- ...talán merek. - erre mindenki elkezdett huhogni. Andris kétségen kívül az osztály legfontosabb tagja, akit mindenki imád, ez tény. És tény az is, hogy kissé odavagyok érte. Az is tény, hogy láthatatlan vagyok és az is, hogy a következő pillanatban meghallottam a nevemet egy elég meglepő mondatba beépítve.

-Csókold meg Petrát. - Mondta valaki, de a sok ember között nem tudtam meghatározni a hang forrását. Abban a pillanatban megszűnt a védőburok körülöttem. Megszünt az a pajzs, ami arra szolgált, hogy senki ne vegyen észre és be tudjak olvadni. Elkezdtem égető pillantásokat érezni magamon, az Ő égető pillantását is. Lesütöttem a szemem. Nem hittem el, hogy ilyen történhet.

Amikor végigfutott a gondolat a fejemen, hogy felállok és kisétálok a szobából, már késő volt. Megérintette az államat és felemelte a fejemet. Megláttam gyönyörű barna szemeit, amik egyáltalán nem voltak különlegesek, de mégis a legkülönlegesebbek voltak. Akarva, s akaratlanul ajkaira néztem, amik láttán kénytelen voltam ráharapni sajátomra ezzel arra késztetve őt, hogy csókoljon meg. Viszont tudtam, hogy nem tehetem. Neki barátnője van az évfolyamból és épp nincs itt. Nem akartam, hogy életem első csókja felelsz vagy merszezés közben egy érzelmek nélküli elfuserált csók legyen. Tudtam, hogy óriási hibát követek el mert visszautasítom, de kénytelen voltam megtenni. Mikor szánk már majdnem összeért, elfordítottam a fejem (nem gondoltam, hogy képes leszek rá). Erre mindenki elkezdett különféle hangokat kiadni, hogy éreztessék Andrissal, hogy ez besült. Andris vetett rám egy "ezt te sem gondoltad komolyan" pillantást mire én egy egyszerű mozdulattal feláltam, megfogtam a kabátom és kisétáltam.