Dagály a Baker streeten

Egészen öt éves koromtól szabályok szerint élek. Viszont most nem azokra az egyértelmű szabályokra gondolok, mint "Ne rohanj át az úton" vagy "Ne állj szóba idegenekkel." A szüleim különleges listát állítottak fel, csak nekem.

10. Az embereknek nem tetszik a másság. Ezt fogadd el, és e szerint cselekedj.

9. Ne tegyél fel kellemetlen kérdéseket.

8. Ne üsd bele az orrod mások dolgába.

7. Ha valaki hazudik, ne kösd az orrára.

6. Némán, magadban unatkozz.

5. Ne javítsd ki az embereket.

4. Soha ne vágj fel.

3. Mindig tartsd magadban a megállapításaidat.

2. Mindenféle körülmények között legyél kedves az emberekkel (még ha unalmasnak tartod is őket.)

1. Az elme palotába TILOS a bejárás.

Először megkérdőjeleztem a pontok létfontosságát. Viszont akár hányszor megszegtem őket, valami rossz dolog történt, ezért mára már jól az agyamba véstem a szabályokat. Én ezek szerint élem az életem, már automatikusan cselekszem a fent leírtak szerint, és működik. Néha kicsit megingok, de ezek mindig segítenek emlékeztetni miért is létezik ez a lista. Hiszen a szüleim szeretnek, és csak jót akarnak nekem, nem?

De mi van akkor, ha egy olyan régen látott rokonnál kényszerülök lakni, aki felrúgja az összes szabályt? Aki bele röhög a társadalom képébe, és középső ujját képletesen felmutatva mutatja meg mindenkinek, mekkora lángelme is ő? Az életemet végig kísérő listám elég szilárd talajon áll, hogy túl élje ezt a találkozást?