A nyaklánc

- Héé hallasz? Jólvagy? - kérdezte aggódva - hallod amit mondok?
Vicces, hogy akárkivel beszélek meg kérdezi, hogy jól vagyok-e.
- Igen persze. Bocsánat csak elbambultam. - feleltem bizonytalanul.
- Nem hallottad amit mondtam? Bent hagytad a pénztárcád, gondoltam lehet, hogy még szükséged lesz rá.
- Huha elég jók a meg érzéseid. - ezzel a mondattal egyidőben kinyújtottam a kezem hátha beleteszi a pénztárcát - a megérzésed csak az súgta, hogy hozd utánam vagy azt is, hogy add oda? - egy kis nevetés szerű hang hagyta el a számat.
- Várj meg kérdezem tőle. Oda is adjam neki vagy elég az is, hogy idáig kihoztam? - mondta eltorzított hangon.
Ebben a pillanatban már mind a ketten hangosan nevettünk.
- Azt mondja meg kell kérned. - mondta derékra tett kézzel.
- Hát legyen, akkor kedves megérzés megengednéd, hogy visszakapjam a pénztárcám?
Erre ő fülem mögé tűrte hajamat, lehajolt egészen közel a nyakamhoz. Lehelete égette a bőrömet.
- Ha nagyon szeretnéd bár így lett volna okunk, hogy arra megegyszer beszélgethessünk az okosabb énemmel. - miután elvitte a száját a fülem mögül eltűnt az a bizonyos bizsergető érzés.
- Beérem a kevésbé okos éneddel is. - löktem vállba.
- Amúgy az én nevem Ja.. - erre megcsörrent a telefonom.
Ránéztem a kijelzőjére és megláttam, hogy Sofie hív. Azonnal bűntudatom támadt. .