Dove Marshallnak egészen kicsi kora óta pontos elképzelése volt arról, hogy mivel is szeretne foglalkozni, ha egyszer felnő. Attól a pillanattól kezdve, hogy négy és fél évesen aprócska lakásuk ütött kopott ebédlőasztalánál ülve zsírkrétáival rajzolt ruhaterve mosolyt csalt az édesanyja a hosszú robotolással töltött órák után meglehetősen nyúzott arcára tudta, hogy divattervező akar lenni. A Forks-i gimnáziumban töltött utolsó, végzős évében már csak egy karnyújtásnyira kerül a régóta dédelgetett álma megvalósításától, de a hosszú évek kemény munkája egy váratlan árulás hatására kárba veszni látszik. A hullámvölgybe kerülő Dove számára a segítség - a lány nem kis megdöbbenésére - annak a Rosalie Hale-nek a képében talál rá, akinek tökéletes ajkait elhagyó egyetlen közönyös mondatért az iskola háromnegyede - Dove-ot is beleértve - a fél karját odaadná. ・゚✧ *:・゚✧ *:・゚✧ :・゚✧ *:・゚✧ *:・゚✧ :・゚✧ *:・゚✧ * ❝ Dove hátát a hideg fehér falnak vetve elkerekedett szemekkel bámulta Rosalie angyali szépségű arcát. A hirtelen beálló csöndben a saját hevesen kalapáló szívverésén kívül semmit sem lehetett hallani. Egyikőjük sem mert megmoccanni, amikor pedig Rosalie végre valahára megtörte a csendet, hangja idegesen csengett. - Nem is tudom, hogy a hűséged vagy a makacsságod fog hamarabb a sírba vinni téged... - suttogta miközben egy pillanatra sem vette le olvadt aranyhoz hasonló szemét a lányról. - Egyik sem - rázta meg a fejét Dove, a Hale lány értetlen arckifejezését látva pedig elvigyorodott. - A vakmerőségem lesz az... - azzal száját a lány hideg ajkainak nyomva megszüntette a kettőjük között lévő távolságot. ❞