Bye bye Budapest

Nem szoktam hozzá, hogy főszereplő legyek. Egy könyvben még talán, mert a dramaturgia megköveteli a "másmilyen" karaktereket. De az életben nem. Az életben, különösen a gimiben, ha valaki a dramaturgia szót használja, vagy karakterként hivatkozik önmagára, legjobb esetben is csak egy fura, kissé hóbortos mellékszereplő lehet.

Az élet főszereplői (az egyszerűség kedvéért nevezzük most őket Vikinek), szóval a Vikik mind bájosak, nyitottak, általában véve felszabadultak. Biztos ismersz ilyen embereket. Tudod, a magas, szőke lány az évfolyamodról, akinek egyetemista barátja van, ügyvédek a szülei, aki mindig mosolyog. Ő az a lány, aki ruhában táncol a szakadó esőben, fejenálló hóembert épít, akinek mindig szivecskét rajzolnak a kávéspoharára.

Aztán ott vagyunk mi. Mi sem különbözünk tőlük olyan nagyon: sokan közülünk ugyanolyan kedves, szórakoztató emberek. Mégis, mikor esik az eső, mi inkább otthon maradtunk. Télen nem hogy fejenálló, de semmilyen hóembert nem építünk, sőt, eszünkbe se jut, hogy talán kéne, szivecskét pedig csak akkor látunk a kávén, amikor az egyik Viki insta sztoriját lapozzuk végig.

Szóval tegyük fel, hogy te is egy ilyen mellékszereplőként húzták le négy évet a gimiben. Aztán egyszer csak bumm, vége. És akkor, ott, az élet kapujában állva rádöbbensz, hogy a saját történetednek csakis te lehetsz a hőse.

És akkor kinyílik a világ.