Story I've never told you before || HUN

"Ó, mily átok e sors, mi nyakamon lóg! Kérem mondja, sőt, kiáltsa... Igen, torka szakadtából kiáltsa, hogy, mégis mi a csudát rontottam ebben a nyamvadt életben, hogy hozzá kell mennem?! Csupán tizenhét esztendős múlottam az előző hónap tájékán, nemrég végeztem el a fiatal lányok tudástárának minden lehetséges porcikáját és most, ahogy időmből és energiámból kitellene, elmehetnék bárhová! Szórakozni, fiatal fiúk két szép gyöngy szemét nézni és két erősen szorító karja között egy napon felnyögni bánat és öröm között. De nem... nekem csak egy pénzes öregember jutott, akit alig fogok látni. Aztán s mint megejtettük azt az estét, amit legszívélyesebben másnak szánnék, utána nevelhetek egy olyan gyermeket, kit egyszerre szeretek és megvetek. Ó, miért ilyen a sors?" Szóltam két lehulló könnycsepp között, lebittyesztett szájjal, miközben a jó Isten tekintetét kerestem az égen, hátha való igaz mindaz, amit eddig tanítottak róla a könyvek.

Ekkor belépett dadusom, ki olyan, mint egy denevér. Nappal alszik, de ha mégis ébren lenne, akkor nyűgös. Na de ha éjjel van - akkor olyan komoly, vigyázó, anyai tekintettel figyel engem minden éjjel, hogy ne szökjek el a, ház tájékáról, vagy netán más ne akarjon bajt nekem.

"Hálátlan gyermek! Családod szegényebb, mint a templom egere, de Isten ily nagyszerű ajándékkal áldott meg téged - egy gyönyörű alkattal, sugárzó orcával. Ha én tőlem azt kérded, hogy mi vétked e bűnre? Nos, az, hogy megszülettél kedvesem. Elvégre a nagyságos úr is azért választott legfőbbképp téged a többi csinos leány közül, mivel a jósnő amígy mondta el neki jövője gyümölcsét! Na, és most erigyj aludni, mielőtt Isten maga húz bele abba az ágyba. De az nem afelé álom lesz, mit mi akarunk. Hanem bánatod, s életed végső nyughelye."

Ezzel ki is lépett szobámból. Én ágyam helyett ablakom felé fordulta