Márványcsontok

Azt mondják, amikor megszülettem, előbb tört el a csontom, mint hogy anyám egyáltalán a karjába vehetett volna.

Osteopetrózis.

Egy szó, amit hamarabb tanultam meg, mint azt, hogyan kell úgy elesni, hogy ne törjek össze.

A csontjaim sűrűek, akár a márvány. Kívülről erősnek tűnnek, valójában elég egy rossz mozdulat, egy esés vagy egy túl erős érintés, és reccsennek.

Tizenhárom éves koromra már nem tudnám megmondani, hány csontom tört el.

Azt viszont pontosan tudom, milyen érzés, amikor valaki fél hozzám érni.

Amikor sajnálnak.

Amikor kinevetnek.

Amikor úgy néznek rám, mintha bármelyik pillanatban darabokra hullhatnék.

Aztán megjelent Adrian Voss.

Kapucnival a fején, laptoppal a kezében és azzal az idegesítő képességével, hogy egyáltalán nem úgy bánt velem, mint mindenki más.

Azért jött, hogy matematikát és informatikát tanítson.

Végül megtanított zongorázni is.

Én pedig közben felfedeztem egy világot, ahol először nem számított, mennyit bír el a testem.

Csak az, hogy mire képes az agyam.

A kódok között nem voltam törékeny.

Nem voltam beteg.

Nem voltam a Márványlány.

Csak Nojcsa.

És akkor még egyikünk sem tudta, hogy egyszer lesznek emberek, akiknek éppen ez lesz az oka arra, hogy megtaláljanak.

Mert van, amit könnyű összetörni.

És van, amit nagyon veszélyes alábecsülni.