Van, amikor az ember már csak feküdni tud és nézni a plafont. Van, amikor nem is az kell, hogy valaki megvigasztaljon, azt mondja, hogy "Minden rendben lesz" vagy leszidjon, hogy "Már megint mit sírsz, másnak ezerszer rosszabb".
Van, amikor csak sírni kell és megélni a szomorúságot, hagyni a könnyeinket leperegni az arcunkon, megélni a saját nyomorunkat.
❄️❄️❄️
Egymástól független novellák gyújteménye ez. Közös bennük, hogy mind melankolikus hangvételű, esetenként megrázó, esetleg mélyen letargikus.
Ha erre van szükséged... Jó olvasást! <3