Reszketve kuporodott össze a már csak parázsból álló fakupac mellett. A lehelete mintha megfagyni készült volna a levegőben. A csontig hatoló hideg átjárta az egész testét. Az örökzöld fák tűleveleit is könnyen törékennyé dermesztette a jeges szél. Az égen gyülekező felhők csak rosszat jelenthettek. Közelgő hóvihart. Semmi sem tűnt jónak abban a pillanatban. Azonban volt a lányban valami apróság, amiről mindenki megfeledkezik. Szinte jelentéktelennek tűnő parányi lángocska lobogott mélyen szívében, melyet a családja iránti szeretet táplált. Az aprócska láng kiolthatatlan volt benne. Habár sokszor megingott, de sose tűnt el. Fagytól remegő ujjai erősen szorították mellkasához az egyetlen reményét. Az iránytűt, mely elvezeti utolsó menedékéhez. A bátyja házához. 『••✎••』 Ennek az irománynak a második részét is megtalálhatod könyveim között. Jó szórakozást! :D