Aprómesék érzésekről

Itt még a viharfelhők gyűlnek, ott már az öröm bájos jelei mutatkoznak meg, hiszen ahány ember, annyi történet, annyi érzés. A világunk attól olyan szép, hogy sokan, ha nem is irányítják, de elrejtik érzéseiket, a dühöt, elkeseredettséget, és a fájdalmat, ám világunk attól olyan rémes és sötét, hogy vannak, akik akár nem próbálnak semmi jót sem tenni a saját érdekükben a világért, és vannak, akik túl messzire mennek, így elérve, hogy érzéketlenné, szeretettől és melegségtől teljesen elkülönülve élik robotszerűvé vált életüket, ami csak a munkából és pihenésből áll, vagy éppen az igénytelen, sötét "otthon" nevezetű helyen pihenik ki a sok "bajt" ami érte őket, mindenféle érzelmet fixen átadva a külvilágnak-már ha képesek szocializálódni-anélkül, hogy próbálnák életüket jobb irányba téríteni, ezzel elérve, hogy a föld ha csak egy kicsivel is, de jobban legyen telerakva terhekkel a felelősséget vállalni képtelen emberiségnek köszönhetően. Igen, így épül fel a mi "modern" társadalmunk, és igen, ez alapján épül fel ez a könyv is.