Utolsó szó jogán

"S ajkai után hagyott nyomon húzom végig ujjamat, először felső, majd alsó ajkamon, majd lágy vonallal végigvezetem államon, le egészen a nyakamig. Libabőr rázza testem, a gondolatra, hogy ő érint meg. Megállok a vonalvezetésben a pólóm nyakánál, s ködös tekintetem most a tükörben álló másik ködös szemre szegezem. Végig nézek arcomon, mely most oly üresnek látszik, sehol apró nevető ránc, fintorra húzódó izom vagy élénk csillogás. Csupán megfakult bőröm látom, üres tekintetem, mely fájdalommal telinek tűnik, s tán az is. Fájdalommal telített. Mert újra és újra fáj, amikor végre bízni kezdek. Bízni emberben, érzésben, magamban. Elszakítom tekintetem megtört lényemről, majd háttal az ágyra borulva kémlelem a plafont.

Óriáskerék. Ez jut eszembe. Egy hatalmas forgó kerék, melyen ott ülök. Lentről indulok, nagy nehezen felküzdöm magam félig, örömmel fogadom, s haladok feljebb. Feljutok. Bízni kezdek benne, hogy van feljebb, s tovább megyek, aztán megindulok le a mélybe. Lent elhatározom magam, tanulok hibámból, és fent, megelégszem azzal amim van. Megáll egy másodpercre a kerék. Elbízom magam. Sikerült. Majd kirántják alólam a széket, s zuhanok. Mert én egy hulló csillag vagyok."