𝐕𝐚𝐝𝒱𝒾𝓇𝒶́𝑔𝑜𝓀 | тσкуσ яєνєиgєяѕ 𝘸/ 𝘴𝘻𝘶𝘯𝘴𝘻𝘪

"Valahogy most úgy érzem, hogy mi is olyanok vagyunk, mint a rét sűrűjében, mostoha körülmények között növő vadvirágok. Az ég ítél fölöttünk. Ki vagyunk szolgáltatva az idő borotvaéles vasfogainak, semmi sincs, ami védjen minket, egymáson kívül.
A leveleink összesimulnak, ha fúj a szél és belénk mar a hideg eső, melengetjük egymást és megkönnyebbülve sóhajtunk fel, amikor tovább vonulnak a viharfelhők és mögüle a remény napsugarai világítják meg viseltes szirmainkat.
El kell viselnünk azt, ami velünk szemben áll, mert nem tudunk mást tenni. Ezek vagyunk mi.
A vadvirágok a mező végeláthatatlan sűrűjében, tépett szirommal és száraz foltoktól sajgó levelekkel, de mégis, valahogy mindig megtanulunk új életre sarjadni.
Mert itt vagyunk egymásnak, és ezen kívül semmi más nem számít.
Mert együtt állunk a mezőn. És együtt nézünk a viharfelhőre. És a leveleinket minduntalan egymásnak fújja a szél, nem pedig máshová."