Megbűvölve

Soha olyan rémületet nem láttam anyám arcán, mint aznap délelőtt.
Az erős és bátor asszony, aki szembeszállt a tyúkól körül ólálkodó kígyókkal, aki képes volt bármilyen fenevaddal ölre kelni, sápadtan lépett be a házba. Hátát a falnak vetette, és végignézett rajtunk. Apám eltolta maga elől kásáját, öcséim abbahagyták a játékot, én pedig leraktam kezemből a tépett lapú könyvet. Mindannyian azt vártuk, hogy mondjon valamit. Mikor végre megszólalt, azt kívántuk, bár ne tette volna.
Korábban is hallottuk hírét, hogy országszerte hajadonok tűntek el, de mindaddig pletykának véltük, míg a falu szélén lakó Jadranának a tél beálltával nyoma nem veszett. Az apja hetekig járta a hólepte erdőt, a kopár patakpartot, mindhiába. Ekkorra már gyanúsan méricskéltünk minden Velinovon átkelő idegent. Az idő előrehaladtával aztán feledésbe merült ez a szörnyűség. Anyáink fellélegeztek, apáink kevésbé markolták a kasza nyelét egy vándor vagy egy kereskedő láttán.
Túl könnyelműek voltunk, azt hittük, soha nem fog megismétlődni az az eset.