Ego Sum Resurrectio et Vita: Első kötet

"Rezignáltan vettem tudomásul, hogy hozzávetőlegesen tíz másodpercem van, elérni a kijáratot.
Közben a Néma Johann felocsúdott döbbenetéből, amiért ki merészeltem gúnyolni a fogyatékosságát, és ordenáré szitkok közepette utánam eredt.
Na, ezt jól elintézted - gondoltam.
Ekkor még elfuthattam volna, ki az ajtón, fel az utcára, be a Fordba, hogy csak a keréknyomokat meg a porfelhőt találta volna odakint, de nem voltam hajlandó még egyszer meghunyászkodni. Ha már az a sorsom, hogy egy veszett barom ma éjjel halálra verjen az Elysiumban, akkor azt méltósággal fogom viselni.
A végén mégis hóhérom ellen fordult a végzet.
Az egyik asztalon szemem sarkából egy súlyos, itallal teli palackot vettem észre. Megragadtam a nyakánál, és a lendülettel, amivel megfordultam, szétzúztam az épp ütéstávolságba lépő Néma Johann fején.
A férfi megtorpant, szemei meglepetéstől és fájdalomtól kerekedtek el. Azonnal kétujjnyi széles, sötétvörös folyam eredt meg homlokán, majd hirtelen az egész arcát elöntötte a vér. A nagydarab, szívós fickó úgy rogyott össze, mint egy letaglózott ökör. Lehanyatló feje iszonyatosat csattant a ragacsos járólapokon.
Én sztoikus nyugalommal lehajoltam hozzá, és kihúztam a mellényzsebéből kikandikáló százfrankosomat.
- Egy ideig nem a pénz miatt fog fájni a fejed, barátom - súgtam bágyadtan a fülébe.
Csodálkozó szemeibe üresség költözött, és még pont el tudtam lépni, mielőtt a feje körül növekvő sűrű, sötét tócsa elérte volna cipőm orrát." - Raymund, 1921. április 15.