Ego Sum Resurrectio et Vita: Harmadik kötet

"*** bal kezének ujjaival szétfeszítette a szemhéjamat - bármennyire erőlködtem, nem sikerült zárva tartani. Halk pukkanást hallottam, ahogy az elmebeteg némber a jobb mutatóujját a pupillámba döfte. Abban pillanatban leírhatatlan fájdalom hasított az agyamba, akárha meteoreső záporozna a koponyámban, erős, fémes szagot éreztem és elöntötte a forróság az arcomat. De még ekkor sem állt le, tolta befelé az ujját lassan és kíméletlenül, ameddig a koponyacsontban meg nem ütközött. Soha nem éltem át efféle kínokat, elképzelni sem tudtam, hogy ilyen létezhet, s ha nincs a számban az M1911 csöve, talán akkor sem tudtam volna ordítani a bénító fájdalomtól. Néhányszor megforgatta ujját a szemgödrömben, de csak amidőn kihúzta, ájultam el.
Nincs róla sejtésem, meddig lehettem eszméletlen, de amikor magamhoz tértem, még mindig ott voltak, **** tűzforró tenyere tapadt a számra, és teljes súlyával nyomta a fejemet a párnába.
- Na, hogy van a szeme felügyelő? Kacsintson ránk, ha lát - röhögött, és *** is nevetett vele. Nem reagáltam, így *** megint közelíteni kezdte az ujját, amire ösztönösen becsuktam a szememet, magam is csak ekkor fogtam fel, hogy teljesen ép.
- Lát hát! Nem megmondtam, te uborkafejű? De valahogyan vissza kéne csinálni, hogy beteg legyen, túl jól van.
- Én viszont kevésbé.
- Lázad van?
**** bólintott.
- Akkor igyál belőle, csak ne idd ki teljesen.
- Dehogy iszom belőle... Tudod, milyen az, amikor egy ilyenből iszol? Mintha a szennyvízcsatornából innál.
- De a lázad elmúlna tőle?
**** megint bólintott.
[...]
*** szemrebbenés nélkül döfött nyakon, **** pedig inni kezdte a véremet, de mielőtt a vérveszteségtől újfent elveszettem az eszméletemet, végigvágta a tenyerét és a nyakamra szorította." - Stolz felügyelő, 1926. november 20.