Fájdalommal tele napjaim

Csak ülök és nézek magam elé, ezer féle gondolat jár a fejemben,de legfőképpen az,hogy mi is az élet értelme. Olyan dolgok után rohanunk,amikről azt gondoljuk,hogy az rejti minden boldogságunk. Vágyakozunk utána,harcolunk azért,hogy megszerezzük...majd amikor megszerezzük rájövünk,hogy amúgy tök felesleges volt és semmivel nem több,mint bármi más dolog. Tárgyakban sosem fogjuk igazán örömünket lelni lehet,hogy nagyon draga lehet,hogy nagyon régóta várunk rá. Amire igazán várunk az csak az elfogadás. Ordít a szíved,visít érzed,hogy szétszed legbelül tomból és azt kiáltja"fogadj el én vagyok, ez vagyok én fogadj el így nem változtam meg ugyan az maradtam aki voltam,csak már nem viselem el a fájdalmat segíts rajtam szedj össze" szinte már esedezik azért,hogy a szám kiejtse ezeket a szavakat,de ehelyett csak összeszorítom az ajkaimat,veszek egy jó nagy levegőt lassan kifújom és megpróbálok egy mosolyt eröltetni. Nem kérek segítséget,nem mondok el semmit sem ami fáj,mert tudom azt,hogy úgysem értene meg senki és úgysem segítene senki. Ez egy ilyen generáció nem érdekel senkit,hogy mi van veled mert megvan az ők maguk problémája is,miért érdekelné bárki másé?
A fájdalom szétmart érzem,hogy elvesztettem a reményt a sötét már régesrég körbeölelt és magával vezet ,sőt kézen fog és úgy visz magával. Én meg kis buta meg hagyom. Hogy miért? Mert már rég nem érdekel,feladtam a harcot. Szorongok nap mint nap,sosem érzem magam elég jónak bármit tehetek és akárhogy úgysem lesznek velem megelégedve igaz... soha nem is voltak.
Rengetegszer próbáltam már elmondani,hogy mit érzek legbelül és mégis én voltam a hibás,hogy is merek ilyeneket mondani,meghogy mindenem megvan és feláldoztak értem mindent. Nem érti meg senki sem azt,hogy a pénz az kicsit sem elég mindehez. Törődés,büszkeség, elismerés.... szeretet.