II. rész
Este hét órakor elbaktattam a Krúdy negyedbe, meghallgatni egy lengyel zongoraművész nevezett Rafał Aleksander Łuszczewski, gyönyörű muzsikáját. Csak ültem és hallgattam a muzsikát...jegyet vettem a hangok különös játékára, utaztam, csak utaztam... hallgattam Chopin Polonéz-fantáziáját, behunytam a szemem, és csak nevettem.
Hogy min azt pontosan én sem tudom, talán a szabadság, a gyönyör, érdekes kesze-kusza masszáján...vagy rajtad? ...vagy magamon?
Hazafelé jövet is esett. Kitártam a kezem az ég felé. Itthon teát főztem magamnak. Ablakom alá ültem és bámultam az esőt (kérem én nagyon szeretem az esőt, igazán nagyon szeretem)amint letáncol az ablak üvegen, a kövér eső cseppek egymáshoz kapcsolódnak, és úgy gördülnek tovább. Tizenegy órát ütött a falióra, nos igen későre jár, ideje álmodnom...rólad...a zenéről...a hangokról, vagy épp saját magamról.
Az ember azt hiszem egész életében álmodik.
(Avagy egy kezdő költő próbálkozik a versírással, íme a munkájának gyümölcsei)
Ha arra vetemedtél, hogy bekukucskálsz ide, jó olvasást kívánok!
♡♡♡
Kezdő költő vagyok én,
Versikéket írok.
Kezem a tintától kék,
Mit papíron hagyok.
♡♡♡
Még mindig olvasod? Akkor tényleg kíváncsi lehetsz rá! Hadd áruljak el egy titkot: A verseim mind ahhoz tesznek hozzá, aki vagyok. Több olyan is van, amiket nem tudom, miért nem töröltem még le, de talán erre a kérdésre az a válasz, hogy azért, mert lehet akármilyen béna, a lelkem egy részét tettem bele. Akár saját magamról írtam, akár valaki más helyébe képzeltem magam, valahol minden versemben ott vagyok. Úgy olvasd őket, hogy tudd: Egy lélek tintájának foltjai pettyezik még a legbénábbakat is.