Válaszutam V.-XIV.

V. stáció

Ne hagyj elesni önmagam
ne legyek otthontalan
ne legyek ki gyönge
elesik ha meglökik.

VI. stáció

Itt vagyok újra, mint halott
Arcom temetem bűneimbe..
Talán ehez van jogom.
Nincs már ahoz, hogy
más könnyét töröljem,
kezeimmel mi koszos.

VII. stáció

Uram, várj meg! Ne menj!
Nem érlek utol.
Nem érzem illatod
Nem látom kezed
Hol vagy Uram, kérlek
Szólj nekem!

VIII. stáció

Siratnak.
Azt ki voltam egykor.
Ki kezét nyújtotta feléd.
Emlékszem milyen volt a gyerekkor.
Szép, díszes.
Dicsérték nevemet
Most meg?
Siratják életem.

IX. stáció

Megfáradtam Uram.
Elvesztem, lehet végeztem?
Nincs már dolgom tovább
Hiába kérdeztem
merre menjek tovább...

X. stáció

Levetkőztették, azt ki vagyok
lenyúzták bőrömet, s
lelkem meggyötörve,
kérlelve reszketett
nem tudta miért nyúzták,alázták meg?

XI. stáció

Célba értem volna?
Megfáradt tagjaim remélik
itt a vég, nem kell menni tovább.
Kibírom, ha belém döfik
az élet vigyorát, megcsapnak
vétkeimnek fa ágával
s kiáltják felém: BŰNÖS.

XII. stáció

Vége van.
Ennyi volt a szenvedés.
Meghaltam, s talán
így van helyén.
Most már gyalázhatnak
testem már nem él.

XIII. stáció

Testem elernyedt.
Mint rohadt gyümölcs lóg,
az élet akasztófáján.
Leveszik, s anyám karjába helyeznek.
Folyik a könnye, testemen csurog
s én csak üveges szemmel bámulok reá:
Édesanyám vége, már otthon vagyok.

XIV. stáció

" Íme, hát megleltem hazámat ,,
most már pihenhetek, szenvedésem
véget ért. Nem kell kérnem már, hogy
valaki fogja meg kezem, s ne kelljen
egyedül harcolnom az élet, fólytogató
rideg, fájdalmas vigyorával.

Epilógus

Végül reád nézek,
végig simítom fáradt kezem
arcodon, rád nézek, mosolygok!
Égre nézek, és mondom
csendesen:
Szólj hozzám kedvesen,
Uram itt vagyok!