Verát a gyász és a bosszúvágy a frontra üldözte, megszegve az ígéretet, amit kedvesének tett. Háború dúlt a hazájukban, nem bírta tovább ölbe tett kézzel nézni az eseményeket. Pilótának képezték, nem pedig ápolónőnek. Semmivel sem tudták több hasznát venni a kórházban, mint bármely másik egyszerű halandóét. Pediglen boszorkány volt, egykönnyen talpra állíthatta volna még a legelesettebb katonájukat is. De félt, rettentően félt, hogy Sztálin fülébe jutna mindez.
Az Éjszaka Boszorkányai közé menekült, a rettegett bombázókhoz, akik tárt karokkal fogadták. Fiatal lányok, anyáskodó elvtársnők közt talált magának új családot, barátokat. Köztük nem félt, nem rettegett attól, hogy bárki is jelentené, miután egy-egy növényes főzete pikk-pakk meggyógyította fáradt, sebesült bajtársnőit. Egy csapat voltak, akik akkor sem ismertek félelmet, ha a német vadászgépekkel kerültek szembe. Vera nem félt, ha barátnői mellett repülhetett, de egy végzetes éjszakán magára maradt, és egyedül kell szembenéznie mindazzal a veszéllyel, amit a keleti front tartogathat számára...
"- Peter, sajnálom, hogy így kellett megtudnod. El akartam mondani, de a te érdekedben nem lehetett. Veszélybe sodortalak volna!
- Most hagyj magamra, kérlek... Kell egy kis idő, hogy feldolgozzam."
Vajon főhősünk meg tudja emészteni, az imént látottakat? Enged utat törni a több éven át tartó szerelemnek? Ebben a történetben kiderül.