Egy nyitott koporsóban élek (to be continued)

Éreztétek már úgy, hogy valami akaratotok ellenére elrabolta a lelketeket? Szorítja fekete karmai közt és sose ereszti el többet? Egészen addig, ameddig már nincs szükséged rá. Akkor úgy dönt, hogy visszaadja. Egy laza mozdulattal hozzád vágja, mintha akármelyik sarki boltba kapható lenne. De te már üres vagy legbelül. Nem érzel, csak nézed a gyorsan mozgó világot, aminek többé már nem vagy a részese. Ami kilökött magából, mintha undorító izéd lenne, a földre köpött. Alig érzem testem bármely porcikáját. Csak a hideget érzem, amit árasztok magamból, szinte azonnal megfagyasztja a lelkem, amikor hozzácsapódik a mellkasomhoz, majd szemétként hullik alá a porba. Egy olvadt tócsa maradt belőle, ami halványkéken pislákol, apró reménysugarakat keresve. Nálam hiába próbálkozik, már elvesztett. Búcsút intek a halálnak, megfordulok, majd a lelkemet otthagyva üres dallamot dudolva tovább állok. Nem maradt már másom csak a halál...