Végső csapás

Ákos ráharapott a cigarettacsonkra, bár már nem is parázslott, de fogytán lévén a havi adagja, spórolnia kellett a bagóval. Felhajtotta zubbonya gallérját, nyakát behúzta, úgy védekezett a csípős hideg ellen. Hosszú léptekkel rohant végig a táboron, bakancsa alatt ropogott a fagyott hó.
Az étkezősátorból halvány fény derengett. Ákos a bejárat előtt megtorpant, kivette szájából a csonkot, némán bámulta egy ideig, miközben azon gondolkodott megtartsa, vagy ideje megválni tőle, majd egy mozdulattal elhajította, és utána köpött. Így talán megszabadulhat a torkában felgyűlő keserűségtől, de nem járt sikerrel. A gombóc állandósult, marta, égette a torkát.
A férfi félrehajtotta a merev ponyvát, jégszilánkok hullottak kopott kabátja ujjára. Kesztyűjét a zsebébe gyűrte és egymáshoz dörzsölte két smirgli tenyerét. A lehelete átlátszó füstként szállt fel.
Az asztalok mellett a katonák tömött sorokban ültek, és álltak. Amikor meglátták Ákost, homlokukhoz emelték a kezüket és helyet szorítottak neki. Dohány, füst és mosdatlan testek ázott kipárolgása tette nehézzé a levegőt.
A szolgálaton kívüli egységek mind eljöttek. A frontvonalra napok óta baljós csend telepedett. Valami készül, mind érezték, csak az kétséges mikor, és hol. Az, hogy mi, olyan mindegy. Számukra mindenképpen halálos, talán az utolsó összecsapás. Embereit elgyengítette a hideg, akadozott az utánpótlás, tizedelte őket a tüdőbaj, mégis tartották magukat. A végsőkig.