Az első találkozás

A feldíszített karácsonyfát bámultam. A gömbök visszatükrözték a színes lámpák villogását. Még nem is volt karácsony, de nekünk már igazi karácsonyfánk volt. Anyu hamarabb díszítette fel. Azt mondta nem fog ráérni később. Azt mondta, nem számít, hogy néhány nappal előbb díszíti fel.
- Szép, ugye? - kérdezte.
A fotelben ültem, ölemben Sári babával. Az államat Sári fején támasztottam. Nem néztem anyura.
- Nagyon szép.
De attól nekem még rossz kedvem volt. És igenis szomorkodtam. Akármilyen szép is volt az a karácsonyfa. Meg a lakásunk. Már minden karácsonyi díszekben pompázott, és gyönyörű volt, mint a mesében.

Anyu leguggolt elém, és az állam alá nyúlt. Megemelte a fejemet.
- Figyelj, kicsim! Muszáj dolgoznom szenteste - mondta komolyan.
- Miért muszáj? - kérdeztem, és lebiggyesztett szájjal duzzogtam. - Nem muszáj! Sosem volt muszáj!
- Ez most rendkívüli helyzet.
Megrántottam a számat.
- Mert vírus van? Utálom a vírust.
- Tudom, kicsikém! Mind utáljuk. Ha egyszer véget ér, könnyebb lesz.
Anyut figyeltem. Olyan fáradt volt mindig. Vírus óta többet dolgozott. Mert szükség volt rá. A doktor nénikre most nagyon nagy szüksége van az embereknek. De engem nem érdekeltek más emberek. Nekem is szükségem volt az anyukámra. És én vagyok a kislánya. Nekem jár először, hogy velem legyen.

Meg különben is. Ha Anyu dolgozott, akkor mindig Nagyi vigyázott rám. De most Nagyi is vírusos lett. Csak kicsit beteg, otthon fekszik. Mégsem szabad meglátogatnom. Nem szabad vele lennem. Pedig tudnék róla gondoskodni. Cserélném a borogatást a homlokán, megmelegíteném a teáját, és vigyáznék rá, ha alszik. De Anyu nem engedi.
- Ha a Nagyi beteg, akkor ki vigyáz rám?
Anyu elsimította a hajamat a homlokomból, és a fülem mögé tűrte.
- Felhívtam Aput.
- Aput? - suttogtam.
Jó régen nem találkoztam Apuval. Sok hete. Mikulásra eljött, és adott egy táska aj