A karácsony szelleme

Zsóka a telefon hangjára riadt fel. Az éjjeliszekrényen tapogatózott, amíg kezébe akadt a mobilja, hunyorogva kinyomta a hívást és visszabújt a takaró alatt Zalán mellé. A férfi félálomban magához húzta. Zsóka lehunyta a szemét, hagyta, hogy körbeölelje Zalán bőrének illata és melege.

Hétvége van. Ráadásul alig aludtak az éjjel. Lustálkodást tervezett egész délelőttre.

A telefonja újra megszólalt.

Ki lehet az, aki nem ért egy kinyomott telefonból?

Persze rögtön tudta a választ, és már bánta, hogy este nem kapcsolta ki a mobilját. Zalán elengedte Zsókát, megfordult, a feje alá gyűrte a párnát.

- Nem adja fel - állapította meg csukott szemmel.

- Szia - szólt bele Zsóka kásás hangon a mobiljába.

- Aludtál? - támadta le a nagynénje kapásból. - Ilyenkor? Már fél tizenegy van.

- Hosszú éjszakám volt.

Zalán kinyitotta az egyik szemét, és pimaszul elvigyorodott.

Hogy tud ilyen ellenállhatatlanul jóképű lenni kora reggel?

Zsóka végigsimított kócos sörényén. Ő bezzeg rettentően nézhet ki ezzel a bozonttal a fején, meg a gyűrött arcával. Ráadásul tuti karikásak a szemei az alig alvástól.

- Szenteste gyere át! - parancsolta pattogósan a nagynénje.

- Igazán nem kötelességed engem szórakoztatnod azon a napon - hárított Zsóka.

- Dehogy nem kötelességem. Ráadásul senkinek sem szabadna egyedül töltenie a szentestét.

- Már miért ne szabadna?