Ági

Szilveszter délelőtt Anyám ébreszt. Hiába mondtam neki tegnap, hogy hagyjon rápihenni az esti bulira. Az ember fölöslegesen beszél, a szülők képtelenek megérteni a lényeget.
Rám szól, hogy szellőztessek és szedjem össze a szennyesem, ha azt akarom, hogy kimossa, majd rám csapja az ajtót. Töltött káposzta illata kúszik be a szobámba, megkordul a gyomrom. A reggelit lekéstem, és még legalább másfél órát kell várnom az ebédre. Ilyenkor kész szerencse, hogy tartok dugi csokit az íróasztalom fiókjába vészhelyzet esetére.
Mielőtt egy kupacba dobálom a szobámban szanaszét heverő ruhadarabokat, kinyitom az ablakot. A köd fehéren gomolyog a lakótelepi házak között, nem látok el a kis utca közepéig sem, pedig szokásommá vált lecsekkolni, ott áll-e az a fekete Audi. Várja-e Ágit?
A pasit egyszer láttam. Tök öreg ahhoz, hogy gimnazista lányok után koslasson. Megvan már vagy harminc. Mi a fenét bír Ági rajta? Remélem, nem a pénzét. Egy világ omolna össze bennem. Nem olyan lánynak ismerem.
Hogy a fickó mit bír Ágin? Több oldalas listát tudnék felsorolni. Ági tökéletes. Egyetlen hibája van, leszarja, hogy odáig vagyok érte, és kínlódom a féltékenységtől. Az igazság az, hogy nagy valószínűséggel fogalma sincs róla, min megyek keresztül az utóbbi hónapokban. Pontosan azóta, amióta megláttam az Audis csávóval. Sosem mertem elmondani neki. Vagyis egyszer.