Fekete Vér: Kezdetek

Régen nagyapám mesélt egy történetet, egy különös és sötét erdőről.

Az erdő elnyeli a fényt, és az időt. Furcsa csend uralkodik itt, mintha minden egy pillanatra megállt volna, hogy elgondolkodjon a létezéséről. Az a néhány dolog, amit hallasz, az a szél, ahogy átcsúszik a fekete fatörzsek között, mintha titkokat suttogna, a fák néha recsegnek, mintha egymás közt beszélgetnének, olykor pedig olyan hangok is beleszövődnek a csendbe, amiket semmilyen állattól nem hallhattál még. A fák és azok az árnyak, amik egyre közelebb húzódnak hozzád, ahogy haladsz előre. Nem tudni, honnan jöttek, vagy hogy miért vannak itt. Olyanok, mint egy keserű múlt kísértetei amik sosem akarnak elengedni.

Az egész világ kicsit más ott. A gravitáció. . . hát, nem biztos, hogy minden úgy működik, ahogy kéne. Lépsz egyet, és mintha a talaj meg akarna ragadni, elnyelni téged. Mégis, ha tovább mész, mintha az egész táj azt mondaná, hogy csak gyere, tovább, menj még beljebb, hagyd, hogy elvarázsoljon, hogy elfelejtsd, hogy miért vagy itt, hogy merről jöttél.

De a legrosszabb az egészben talán nem is maga az erdő, hanem amit benne találsz. Elhagyatott házak, amiket mintha csak pár perce hagytak volna el, mégis sose tér haza beléjük senki. Különös fények, amik egy pillanatra felvillannak, hogy aztán elenyésszenek. És néha, amikor megérinted a fákat, mintha valami vibrálna bennük. De amint újra megérintenéd már nincs ott. Nem érzed. Csak egy hideg, fekete semmit.

Azt hiszed, hogy ismered a természetet. De ez nem az. Itt minden anomália, minden eltorzulás. És te nem vagy más, mint egy idegen, aki próbálja megérteni a szabályokat, amik itt nem léteznek. Talán soha nem is léteztek.

Egy erdő, amely mindenkit szólít, amely minden benne lévő teremtményt ismer. Miközben őt senki sem ismerheti igazán. Egy útvesztő ezer és egy kérdéssel és válasszal. Egy hely ami él,