Téli éjszakák

Az erdő sötéten bólogatott, fái közt vészt jósló suttogás söpört végig. Az égen a hold fehérre fagyott. Jégbe zárt fényként ragyogott az éjszakában. A tél faggyal borította a fák ágait, némelyekről jégcsapok csüngtek alá. A föld dideregve várta a felolvadást.
Soha még ilyen szívbe markoló hideg téli éj nem köszöntött a hegy lábánál elterülő vidék lakosaira. A farkasok üvöltése messze visszhangzott, s ilyenkor az ablakokon túli néma szobákban megrezdült egy - egy arc.
Jobb ilyenkor a meleg szoba rejtekében összebújni, s félni, mint kint járni az erdő sötétjében, ahol bármikor elkaphat egy - egy kósza, éhes farkas. A félelem jobb, mint a rettegés üvöltő hangjai.
A farkasok nagyon régóta nem jártak a falu közelében, megmaradtak ők a hegyek rejtekében. De ez a tél, s főleg ez az éj volt századok óta a legzordabb, leghidegebb, és mind közül a legveszélyesebb.
A falu lakosai még évtizedekig egymásnak mesélik majd ezt a telet, aztán jön egy új nemzedék, aki a szőnyeg alá söpri. Mert nem élte s nem tudja, hogy milyen a félelem elsöprő hullámai közt várni az el nem jövőt; a nappal világát, amikor a nyugtalanságot felváltja a megkönnyebbülés.
Nekik már mást kell majd átélniük.
De addig nekünk sem árt takaróba burkolva figyelni a kinti zajokat, remélve, hogy egyszer, nemsoká eljön a megváltó álom, s a madárcsicsergéssel teli hajnal.