Hazatérés

Eljött az idő.
Nesztor, az öreg halász hagyta, hogy csónakját vigye a szél. A tengeren elszálltak a halálfélelmei. Ide nem követték a szárazföld rémei. A sós levegő ismerősként borzolta ritkás haját, a nap fénye cserzette bőrét és rajzolt újabb barázdákat az arcára.
Hosszú évek alatt áztatta eső, borzongatta vihar, olykor a hatalmas víz hullámainak játékaként sodródott ütött-kopott ladikján a semmibe. Gyűlölte a partot, a kis halászfalu bűzös nyomorát, asszonyok sirámait, szutykos gyerekek ricsaját.
Mióta megtanult járni, a tengeren töltötte élete nagy részét. Apja magával vitte, erős akarattal tanította. A pofonok és a szigorú fenyítések jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az öreg halász hamar megtanulta a mesterségének csínját-bínját. Jóllehet Nesztor immár százkettedik évét taposta, azok az idők örökre az emlékezetébe égtek. Jobban fel tudta idézni apja öklét, hangját, elborult, vérben forgó szemét, mint a tegnap délben elfogyasztott szegényes betevőjének képét.