Az árnyak érintése

Tizenkét éves voltam, amikor először léptem az éjszakába.

Emlékszem, milyen félelemmel vegyes izgatottság járt át akkor. A falu szélén álltam, néztem a feketeségbe vesző fákat. Az emberek azt mondták, aki bemegy oda, soha nem tér vissza. Én mégis beléptem.

És akkor találkoztam először az árnyakkal.

Nem támadtak rám, nem suttogtak fenyegetően, csak körbevettek. Mintha figyeltek volna. Talán próbára tettek. És én... én nem futottam el. Akkor éreztem először, hogy valami nincs rendben velem. Nem féltem. Éppen ellenkezőleg. Úgy éreztem, hogy az árnyak megértenek engem.

Akkor kezdődtek az álmok is.

Egy ódon kastély bálterme. Hideg fekete márványpadló, aranyozott csillárok, amiknek fénye nem tudta teljesen bevilágítani a termet. A sötétség peremén egy férfi állt, mozdulatlanul. Az arca homályban maradt, de tudtam, hogy figyel engem.

És mindig, minden alkalommal, mielőtt felriadtam, egyetlen szót hallottam:

- Ren, emlékezz.