A Holdpor Városa-2.rész

Dániel második éjszakája közeledett. Az ezüstfény sűrűbb lett a levegőben, mint ha apró csillagokat sodort volna a szél. Mirna újra meglátogatta őt, de most nem volt egyedül. Egy különös, lebegő gömb lebegett mellette – áttetsző volt, és belül valami… tojásdad forma forgott lassan.

— Ezt ma reggel találtam a Kristályerdő szélén — mondta a lány. — A város még soha nem látott ilyet. És amikor megérintettem, a neved suttogta.

Dániel óvatosan a gömb fölé hajolt. A tojásdad tárgy valóban nem illett ide: nem volt kristály, nem volt élő, és mégis… pulzált. Mint egy szív. Vagy egy… mag?

Amint közelebb ért, a gömb szétfoszlott, és a tojásdad tárgy puhán a tenyerébe hullott. Meleg volt. Sima. És egyszerre kezdett világítani. Ekkor a város zaja elhalt. Minden elnémult.

Egy hang, már ismerős, de most sokkal tisztábban, így szólt benne:

„A mag a jövő. De nem minden jövő élet. Ha rossz kézbe kerül, a fény örökre kialszik.”

A fény egy pillanatra elvakította, és amikor újra látni kezdett, már nem volt a városban. Egy másik helyen állt — sötét, üres térben, ahol a Holdpor Város romjai lebegtek darabokban a semmiben.

— Ez… a jövő lenne? — suttogta rémülten.

A tojásdad tárgy most sötéten izzott a tenyerében. És egy árnyalak lépett elő a homályból. Nem lehetett kivenni az arcát, csak annyit mondott:

— Választanod kell, Dániel. Te vagy a kulcs. Visszaviszed a magot a városba… vagy elrejted. Mert amit megmentesz, az örökre megváltozik.