Többé nem várlak

Azt hittem, ha elég messzire megyek, ő is eltűnik belőlem.
De most itt ülök egy régi kávézó eldugott sarkában, egy kis városban, és még mindig ugyanaz a szorítás van a mellkasomban, amikor eszembe jut a neve. Mert hiába próbálok nem gondolni rá a fájdalom nem kér engedélyt.
Már három hete, hogy eljöttem. Három hete, hogy becsaptam magam mögött az ajtót, hátrahagyva a közös emlékeket, meg a hazugságokat, amik végül darabokra szedték a szívemet.
Nem sírok. Legalábbis itt nem. Megfogadtam, hogy nem adom meg neki ezt az elégtételt.
Kint esik, pont olyan színtelen minden, mint ahogy most bennem is. Minden kiüresedett. Csak ülök, kevergetem a kihűlt kávém, és próbálom elhitetni magammal, hogy idővel jobb lesz.
De az igazság az, hogy... még mindig várom, hogy belépjen az ajtón. Hogy bocsánatot kérjen. Hogy visszacsinálja azt, amit megtett.