Varethil - Vérbe írt ígéret

Aztán egy új kép: Kaelen arca, ahogy rám néz, abban a pillanatban, amikor kimondta, nem akar többé csak testőr lenni.
Megszorítottam a kezét. És átléptünk a folyón.
A víz mögött a világ megváltozott.
Fehér fákkal szegélyezett völgy tárult elénk, a föld selymes, kékes növénnyel borítva. Sem házak, sem falak. Csak nyugalom. És az árnyékból csendes, magas alakok léptek elő. Ruhájuk szövete rúnákból font szálakból állt. Szemük... vak volt. De az arcukon nem volt félelem.
Csak béke.
Az egyikük hozzánk lépett. Nem szólt. Csak felemelte a kezét, és a levegőbe rajzolt egy jelet. A jelet... amit én is hordok a tenyeremben. A Lélekszó alapját.
Aztán hang nélkül kiejtette:
- „A szó csak akkor él, ha ketten mondják."
Kaelen rám nézett. Én bólintottam. És először... együtt mondtuk ki:
- „Varethil."
A völgy visszhangzott. Nem hanggal. Léttel.