A múlt árnyai
Azt hittem, az elmegyógyintézet falai között lassan elveszítem önmagam. A hideg, szürke falak, a szűnni nem akaró suttogások és a tekintetek, amelyek áthatolhatatlanul fúródtak belém... minden egyes nap egy újabb kínszenvedés volt. Próbáltam szabadulni, megidézni azt az erőt, ami bennem lakozik - de az áruló módon csapongott. Nem engedelmeskedett. Mintha csak gúnyolódott volna rajtam.
Aztán egy nap... megtörtént a tragédia. A káosz, amit okoztam, a sikolyok, a vér... a szívverésem még most is felgyorsul, ha felidézem. Menekültem. Futottam a múltam és önmagam elől, de minden lépéssel egyre mélyebbre süllyedtem.
És akkor... ott állt előttem Ő. Egy jóképű idegen, akinek pillantása egyszerre volt veszélyes és biztonságot nyújtó. Nem volt egyedül - vele voltak mások is, mindannyian titkokat hordozva. Nem tudtam, bízhatok-e bennük. De valami azt súgta... az utam innentől az övékével fonódik össze.
Csak egy dolog biztos: az erőm lassan felébred - és ha nem tanulom meg uralni, elpusztítok mindent... és mindenkit, akit közel engedek.