Ha majd eljön az idő

- Szeretnék valamit... valami bizonyítékot, hogy az első tánc az enyém lesz, ha most itt is hagylak.

A diáktanács már türelmetlenül várta, de ő csak állt ott, mintha nem akarna mozdulni, amíg nem kap választ.

A lány szinte alig észrevehetően bólintott, lehajtva a fejét.

- A tiéd lesz... csak menj már...- motyogta, és közben idegesen a cipője orrát bámulta.

A fiú még mindig nem mozdult.

- Adj valamit. Valamit, ami ezt... bizonyítja.- mondta komolyabban, szinte már követelőzően, de a szeme mégis puha maradt.

A lány ujjai remegni kezdtek, ahogy a karjára tekeredett fekete anyagból készült kis rózsát kezdte kibogozni. Tétován, sietve egyben, mintha nem akarta volna igazán odaadni - mégis tudta, hogy muszáj.

A fiú kérdőn nézett a halványan remegő tenyérre, amely felé nyújtotta az apró díszt.

- Édesanyám készítette...- suttogta a lány, olyan halkan, hogy szinte elvitte a huzat.

A fiú ajkán megjelent az a mosoly, amitől egyszerre lett minden könnyebb, és még nehezebb. Átvette tőle a rózsát, majd gyengéden megcsókolta azt.

- Vigyázni fogok rá.- mondta, és arca egy pillanat alatt vált komolyabbá, ahogy végül hátat fordított.

A lány sokáig nézte, ahogy eltűnik az ajtó mögött. Csak akkor nyúlt a csupasszá vált karjához, amikor már egyedül maradt. Finoman végigsimított rajta, mintha ott még mindig ott lenne az anyag, az emlék - egy apró darab, ami most vele ment.

Mintha elvitt volna magával egy részt belőle is.