**emberi sorsok: az élet sava, borsa**

Fogjátok meg a fakanalat.
Nem sietünk. Nem rohanunk.
Most nem vasárnapi ebédet főzök... hanem valami mást.
Valamit, ami belül táplál. Ami nem a gyomrot, hanem a lelket lakat jól.
Teszek bele egy kis figyelmet.
Egy csipet határozottságot.
Egy kanál szeretetet.
És megszórom sok-sok türelemmel.
Mert az élet... hát, az nem recept szerint készül.
Sokan azt mondják, főzni könnyű.
Igaz.
De elrontani is az.
Ha túl sok a só, ha túl kevés a lélek.
Ha kapkodunk, ha nem figyelünk.
És ha gyűlöletet vagy haragot teszünk bele, szándékosan,
vagy midőn véletlenségből, kapkodásból -
az a legmérgezőbb fűszer, ami megkeseríti az egészet.
De tudjuk, hogy nem csak ez van,
van benne szeretet, remény és megbocsátás,
amely finoman hozza egyensúlyba a keserűt és az édeset.
Én nem így főzök. Én lassan kavargatok, veletek együtt,
formálom az élet anyagát,
rétegezem a sorsokat figyelmes mozdulatokkal,
tudatos léptekkel építve a jövőt.
Mert ezek adják meg az ízét.
Az élet sava-borsát.
A 22 évem alatt sok emberi sorsot hallottam.
Olvastam tragédiákról, felemelő pillanatokról.
Volt, aki elveszett, volt, aki megtalálta önmagát.
De egy közös volt bennük:
nem tudták, mi a holnap.
Nem tudták, mi lesz a sorsuk.
A sorsuk, amely vagy felemel... vagy letaszít a mélybe.
Azt gondolod, hogy ez a vak fiú nem tudja, mit beszél.
Pedig megtanultam hallgatni.
Megtanultam figyelni másokra.
Nem csak magamra.
Megtanultam, hogyan legyek ember.
Olyan ember, aki figyel a társaira.
Mert az élet nem csak történik.
Kell, hogy legyen lenyomata a következő generációnak.
Mert minden ember más.
Minden sors megérdemli, hogy lejegyezzék.
Hogy ne vesszen el a csendben.
Hogy ne maradjon névtelen.
És miközben az élet íze lassan elkészül,
te csak térj vissza hetente.
Mindig hozok neked egy emberi sorsot.
Egy tragédiát.
Vagy épp egy felemelő pillanatot.
Mert az életet nem csak élni kell -
az életet el kell meséln