Éjbe zárt angyal

A hó lassan hullott a város fölé, mintha az ég csendben próbálná eltakarni a világ sötétebb rétegeit. A park üres volt, csak a szél mozgatta a fák ágait, mintha valami régi emléket suttogna.
Egyetlen alak ült a hideg földön - Jimin.
Fehérség vette körül, mégis mintha ő maga lett volna a legfényesebb pont ebben a dermedt világban. Szépsége nem emberi volt, de nem is fenyegető - inkább fájdalmasan tiszta, mintha valami, ami nem e világból való, még mindig próbálna ember maradni.
Egy vámpír.
De nem olyan, amilyennek a legendák leírják.
Nem a vér éhsége vezette, hanem a csendes fegyelem, amivel elnyomta azt.
A szemében nem sötétség élt, hanem valami mély, fáradt fény - mintha túl sok évszázad emléke nehezedne rá, és mégis minden nap újra döntene arról, hogy nem enged a bennső árnyéknak.
Törékenynek tűnt, mégis erősebb volt, mint bármi, ami valaha engedett a saját ösztöneinek.
Mert a legnagyobb harc nem az emberek ellen zajlott benne.
Hanem önmaga ellen.