November 11th

„Hazudni furcsán könnyű. Egy idő után már nem is kell gondolkodni rajta. Csak mosolyogsz. Bólintasz. Azt mondod, hogy fáradt vagy. Hogy rosszul aludtál. Bármit, ami egyszerűbb annál, hogy elmondd az igazat."

A tizenhét éves Felix hónapok óta úgy érzi, mintha egy helyben állna, miközben az élet elrohan mellette. Nem feltétlenül szomorú, inkább csak... üres. Nevet, amikor a többiek viccelődnek, időben visszaír az üzenetekre, és ha valaki megkérdezi, hogy van, gépiesen rávágja a megszokott választ. A környezetében mindenki azt hiszi, hogy teljesen rendben van.

Kivéve az új padtársát, Hyunjint.

Hyunjin elsőre idegesítően sokat beszél, és túlontúl figyelmes. Ő az egyetlen, aki nem a megszokott, sablonos kérdésekkel bombázza Felixet, hanem észreveszi az apró részleteket: a füzet szélére húzott céltalan vonalakat, a fülhallgató mögé bújást és a halk elcsendesedéseket. Nem akarja megmenteni, és nem játssza el a hős szerepét. Csak nem fordul el tőle...