Az idő volt az egyetlen szövetségesem és bizalmasom, abben a sötétségben a magány tanított, hogyan legyek türelmes, újra itt állok a saját lábamon, hogy rendezzem a számlát,
Ma igazságot szolgáltatok, ma rendezem a tartozásom.
Pokoliak voltak a napjaim egy helyen, ahonnan nincs kiút,
Értékelték a testem, de az életemet soha.
Minden múltbéli szenvedésem ma erőt ad,
hogy legyőzzek bármilyen vihart és viszályt.
Az idő begyógyította a sebeimet,
Jól figyeljetek, nézzetek rám, azt hittétek, hogy soha nem térek vissza,
minden szót minden érintést ma meg fogtok bánni.
Nem állok meg, míg el nem érem, hogy mindazok, akik bántottak megfizessek könyörtelen leszek, esküszöm, hogy nem adom fel,
én leszek a királynő.
Emma egy téli éjjelen nyomtalanul eltűnik. Marcus, a vőlegénye, hetekig keresi, kutat utána - reménykedve, kétségbeesetten. Amikor már úgy tűnik, semmi sem változik, és csak a monoton túlélés marad, Emma egyszer csak a semmiből bukkan fel.
De a nő, aki átlép a küszöbén, már nem egészen az, akit eljegyzett. Nincsenek emlékei az elmúlt hetekből - de valami mégis vele maradt. Egy árnyék, valami, amit ő maga sem lát, de Marcus érzi, ahogy fojtogató lassúsággal beszivárog a mindennapjaikba.
Minél erősebben próbál kapaszkodni a régi életükbe, annál inkább széthullik az a világ, amit hajszol. Marcus, aki mindig hitt abban, amit lát és megérinthet, kénytelen szembenézni valamivel, ami túlmutat a világon, amit ismer.